"Csinálj bármit, mindig az számít, hogy hogyan csinálod, és van-e kivel, mert ez csapatjáték, és már az is ajándék, ha figyelsz arra, aki rád figyel."
(W. Shakespeare)

Fülzúgás

Hó volt, hó nem volt. Tavaly éppen egész télen nem volt. Holle anyó letekintett, látta ezt a mostanában divatos mediterrán "dizájnt" meg a sok leandert a kertekben és biztos eltévesztette a házszámot mikor a dunyháját kellett volna megrázni. Hiányzott.

Aznap borongós vasárnap volt. És volt hó. Hurrá, pont babasétáltatási idő. Együtt a család, csippenthetünk kicsit a téli örömökből. Csend volt, hideg. Rendületlenül próbáltuk tolni a babakocsit a kissé vizes hóban. Kamaszodó fiam hógolyózással szórakoztatta magát és minket. Naná, hogy fültövön talált! Egy percre megálltam, nagy levegőt vettem és már majdnem mondtam a magamét. Téli örömök?!... Erősen zúgott a fülem, kissé megszédültem. Fiam odaugrott, "jól vagy anya? Bocsi, bocsi!" Láttam a szempilláján megülő hópelyheket. Gyönyörűek! És nem csak a hókristályok. Fülemben már korábbi hó csaták kacagása csengett és bevillantak régi telek képei, mikor zacskón csúsztunk le a hegyről, meghemperegtünk a hóban, angyalkát formázva. Mikor alagutat ástunk az udvaron összelapátolt hóból. Kutyánk ugrándozása, ahogy megpróbálja elkapni a hópelyheket, éjszakai sétáltatások, mikor a lábunk alatt ropogott a hó. Ez nem pusztán öröm, ez boldogság; mert a nagyfiam nem csavarog, hanem velünk sétál. Mert nem duzzog, hanem játszik velünk és felébreszti bennünk is a játékos gyereket. Mert a hideg és a sötét ellenére a havazás kicsalogat minket és nem a tv elé űz.

Csak mi voltunk az utcán, mintha zártkörű illetve "nyíltterű" rendezvény lett volna, csak a mi tiszteletünkre.

És ahogy megpróbáltam kikotorni a latyakot a nyakamból, beszívtam a hó friss illatát, hallottam a többiek kuncogását, megnyugodtam, hogy lesz még hó az idén s vele ezernyi boldog perc.