" A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben."
(Abraham Lincoln)

Lombhullás

- Nem engedhetsz el! - sipította kétségbeesetten a falevél és minden erejével az ághoz kapaszkodott.
- Nézz csak körül, mindenki elmegy.- susogta lágyan a szellő
- De én nem vagyok mindenki,- szólt sértődötten- én más vagyok.
- Úgy érted különb?- érdeklődött finoman, de a levél duzzogva hallgatott.
- Különleges vagy,- simogatta gyengéden a szél -ezt ugye tudod?
- Tényleg?- enyhült meg a szorítása.
- Persze! Nincs más levélke, akinek ilyen erezete van. És nézd csak a színeidet. Milyen csodás keveréke a zöldnek, sárgának, vörösnek. Mint egy festmény. Sok szemet gyönyörködtetsz.
- Jó, de akkor miért nem maradhatok itt még tovább, hogy még többen láthassanak? Én még, én még.
- Vársz valamit az Élettől?
- Igen!- vágta rá határozottan- Valami csodát!
-Drága levélke, nem volt-e csoda, ahogy duzzadtál a rügyben, kipattanva nyújtózkodhattál szabadon. Ahogy növekedtél üde és fiatalos színedet éretté változtattad. Emlékszel-e milyen meleg volt a Nap sugara és milyen hűsítő az esőcsepp. Mikor melletted turbékoltak a gerlék. Hogy árnyékot adtál és gyümölcsöt érleltél.
A levél megremegett.
- És itt nem ér véget a sok csoda.- ringatja tovább a szél. - Ha elengeded az ágat, repülhetsz velem. S mikor földre hullasz, egy kisgyerek puha kezében társakra találhatsz egy csokorban. Vagy szerelmesek andalgásakor lehetsz puha szőnyeg. Esetleg bogárkák otthona leszel télire, vagy gomba nő belőled jövőre. Hát nem csoda-e bármelyik is ezek közül?!
Megborzongott a levélke és megnyugodva elengedte az ág hegyét. Méltóságteljesen
hullott alá. A szél pedig sokáig tartotta finoman a tenyerén, reptette hosszan, kecsesen, vitte messzi tájakra...