“Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. ...” (Márai Sándor: Füves könyv)
 
Selyempapír

 

Emlékszem, 8 éve történt. Átlagos reggel, iskolai napon. Megszokott arcok, egyhangú rutin a kisboltban. Aznap valahogy nem akart haladni a sor a pénztárnál  „Még elkésik a gyerek, hiába indultunk a megszokott időben!” puffogtam magamban. De nem volt mit tenni. Előrenéztem, hogy vajon mi tart ilyen sokáig?! Egy idős bácsi állt ott, kosarában egy doboz csoki. Jobban szemügyre vettem. Feltűnt, hogy korán reggel nagyon ünnepi volt a megjelenése. Ugyan látszott, hogy a zakó és az ing már legalább 20 éve kiment a divatból, de megkímélt volt, bizonyára csak különleges  alkalmakkor viselte. Arca frissen borotvált, ritkás haja szépen fésült. Nagyanyáim korából ismert tiszta, szappan illat érződött körülötte. A pénztáros unottan kérdezte meg, hogy csomagolást kér-e.  Csendesen bólintott az öreg. A hölgy megnyálazta ujját és egy gyors mozdulattal rántotta le maga mellől a vékony selyempapírt. Ettől meggyűrődött az amúgy is sárgás színű, egyszerű papír. Rutinosan becsomagolta, majd azzal a kis árazó matricával rögzítette.”De gáz!” futott át az agyamon. Vajon kinek szánja? Végül is mindegy, manapság mikor olyan szép díszcsomagolások vannak, jópofa kis ajándékok, ez a kis pakk nagyon kopottasnak hat majd. Emlékszem Mama minden névnapon és születésnapon jött, hozta a doboz csokit és a szegfűt. A csoki, számomra ehetetlen volt, a benne rejlő kis cetli ellenére, mely szerint „a szürkés bevonat a csokoládé élvezeti ízét, károsan nem befolyásolja.” És a virág, mindig szegfű, eleinte rózsaszín, később cirmos, mert az különlegesnek számított, mindig selyempapírban. Bevallom jobban örültem volna valami személyes csecsebecsének. Lepergett előttem a jelenet, amint az ajándékozott illedelmesen megköszöni, majd bontatlanul félredobja a dobozt. Felsóhajtottam. Aztán a bácsi elvette a kis csomagot és érdes kezével nagyon finoman, óvón megsimította a selyempapírt, szemében tengernyi gyengédséggel. Ahogy egy anya simogatja meg először újszülöttjét, ahogyan egy gyermek az ölében alvó kiscicát. Ebben a pillanatban, mintha egy expressz gyorsvonat fékezett volna le előttem, élesen csikorogva, és az addigi életem összes selyempapírba csomagolt ajándékának a kincsét egyszerre kézbesítették volna. Megrogytam. Az Ünnep, mely ezernyi varázst rejt magában, váratlanul rám borult és beterített. A készülődés, az ajándék kiválasztásának izgalma, a kíváncsi várakozás, a szeretett személy iránti gyengédség, a figyelem, odaadás, kedvesség, a busszal, vagy gyalogosan  megtett kilométerek a találkozásig, mind egy ilyen pillanatba olvadnak egybe, a valódi ünnep esszenciájává. Amiben örül, aki ad és kivételesnek érzi magát, aki kap. Aznap ünnepeltnek éreztem magam. A meghatottságtól, alig bírtam visszanyelni könnyeimet.
Egy simítás, egy pillanat, egy életen át tartó köszöntés. Pedig csak egy selyempapírba csomagolt bonbon volt, egy idegen bácsi kezében, egy átlagos iskolai napon. Emlékszem, 8 éve történt, de ünnepi ragyogása velem van mindennap. A küldeményed végre megérkezett Mama....köszi!