\"Az emberek annyit, de annyit gondolkodnak, hogy nem veszik észre a születésnapjaikat és megöregszenek.\" (Dávid, 6 éves)

..Van-e élet a halál előtt?..

Temető..

  

..ahol a halált láttam, az elmúlást. Zokogást, nyüszítő kínt. A tehetetlenséget és értetlenséget. Csak a feketét láttam és szürke fásultságot. Hallottam a nyomasztó csendet, benne a süvítő szelet, komoran suhogó fákat. És még láttam a bűntudatot kimondott és kimondatlanért. A látvány, ahogy az üresség ráncokat vés az arcokba, beleégett a szemembe. Megrendülten, elgyengült lábakon poroszkáló emberek vettek körül és szállt a levegőben az „Isten Veled”.
Nem jártam temetőbe. Illemből, szokásból, nem. „De hát az emlékezés, a tisztelet?” Nem akartam felidézni a fájdalmat. Azt nem. Nem akartam szembesülni a hiánnyal. Nincs többé az, ami Te voltál.  Már nem láthatom a világot a te szemeden keresztül. És így, így kevésbé színes. Én nem akartam…
„Anyaaa! Induljunk már a temetőbe!”- topogott türelmetlenül 4 éves fiam. Kezében egy nagy csokor virággal, karján kiskosárkában gyertyák gyülekezete. Másik kezével türelmetlenül matatott a zsebében, hogy ellenőrizze a gyufásdobozt. „Azt tudod, hogy te nem gyújthatod meg a gyertyákat?” - figyelmeztettem. Lejjebb eresztette a nagy csokrot és kivillant dühös pillantása. Egy hatalmas búvárszemüveg mögül! „ De én akarom! Vigyázok!” Az abszurd látványtól térdemet csapkodva röhögtem. Lehet ennek ellenállni?! Felkaptam egy pulóvert és már szálltunk is be a kocsiba. Anyám megbotránkozva szegezi nekem a kérdést, hogy mégis hogy képzelem ezt a viselkedést, és mi az, hogy tiszta fehérben vagyok… észre se vettem. De mikor ő is meglátta a „tűzoltó védőfelszerelést” a csendes sóhajtozást elsöprő jókedv váltotta fel.
 Így érkeztem a temetőbe… ahol csodálattal néztem milyen gyengédséggel rendezgeti a sírnál a virágokat, ahogy szokatlan alakzatba rakosgatja a gyertyákat, csicsereg és intézkedik..  Akkor  megláttam az ÉLETET. A szárnyaló fantáziát, a magával ragadó lelkesedést. Fehéret láttam és fényt. Színes faleveleket a lilás alkonyatban. Hallottam a madarak csicsergését és a sokatmondó csendet. Szárnyaló bogarak,lepkék és a gyertyák táncoló fénye ölelt körül. Elöntött a mindenség, boldog lettem. „Viszlát” súgtam bele a szélbe. Na nem a túlvilágon, hanem itt, az Életben. Találkozunk a sütemény ízében, a diófa árnyékában, a horgolt terítőben, krumpli ültetéskor. Mindenkor, mindenben és mindenhol, amikor együtt nevettünk, ahol szerettünk, amiben jelen voltunk. Már nem a szemeden keresztül látom a világot, hanem a szívemben virágzó emlékekkel érzem tovább azt. Itt is a temetőben....