" Az egyetlen realitás a csoda."

(Szepes Mária)

Az ÉLET nevében

Milyen érzés egészségesnek lenni egy olyan családban, ahol mindenki beteg?!

Fogyatékos testvérek, kettő. Magát miattuk betegre aggódó anya, tehetetlenségében dohányzó, kertbe menekülő apa. Alkoholista keresztapa, daganatos nagyi.  Szív- és érrendszeres, cukros nagypapi. Háborút megjárt nagypapa, demenciás nagymama, hogy csak a szűk családi kört tekintsem.  Sóhajtozás, sok- sok sóhajtozás, ez így nem élet, hogy a halál bármikor lecsaphat. És jön. Pár hónap, s megint, aztán sűrűbben jön, 3 hét, 2 hét. Mindig valakivel - nemre, korra tekintet nélkül - együtt megy haza.

Szóval milyen egy olyan családban egésznek lenni, ahol az elmúlás - lassú vagy gyors- ennyivel otthonosabban mozog, mint az öröm?

Először is bűntudatod van (persze nem direkt, előtted is rejtve, mint egy sarokban megbúvó fekély), hogy te szépnek és jónak látod a világot és élvezed is, miközben a többiek…ajjaj. Még nem zavarja meg áramköreidet. Körülnézve viszont azt tapasztalod, hogy te nem vagy normális! És egyedül vagy, pedig együtt szeretnél lenni velük.

Aztán gyanússá válik, - elővillan a fekély - hogy mégsem élvezed igazán az életet, mert a pillanatokat, amikor feloldódsz az örömben, azonnal megosztanád, de nincs vevő az adóvevőhöz. „E.T. hazaaaa…” Persze vannak vidám, mulatságos, kedves helyzetek, de „…fecseg a  felszín, hallgat a mély..”.  S mikor gyermeki naivitással újra és újra elköveted fura örömködéseidet, akkor közlik, hogy „Te annyira más világban élsz, nem is a földön jársz.”

Tényleg?! De én lobogtatom a hajam a szélben, meg bámulom a csigát, gyűjtögetem a faleveleket, szagolgatom a virágokat , simizem a kutyát, csibét, macskát, kecskét. Hallgatom a madárcsicsergést, nyalom a fagyit, ropogtatom  a kekszet, kiásom a gilisztát, csapkodom a vizet, lógatom a lábam, bukfencezek a fűben, bicajozva esek, kelek, száguldok, csókolózok ….. ahhhhh. Hogy ezek nem evilági dolgok?!

És elválva érzed magad azoktól, akiket leginkább szeretsz. Belülről fület süketítően dörömböl a szíved, hogy „az élet szép és élni csodálatos”, de ajkad dacosan bezár. Úgy érzed, külön kell vonulj, hogy szabadon megélhesd ezeket  a kincsekben dúskáló momentumokat. Ilyenkor, ha szerencsésebb vagy, akkor csak annyi érkezik hozzád egy nagy sóhajfelhőn kámpicsorodottan, hogy „ legalább te jól vagy ”. Megkönnyebbülhetnél, de csak pöcsét került a homlokodra. A jel, mely kötelez. S ha mégsem lennél „jól”, az nem igaz. Különben is. A te orrszipogós szomorkodásod, csipp-csupp bajod, mint a láz és nátha majd elmúlik, míg a rák, a fogyaték, szívelégtelenség nem. Ezekkel sosem vetekedhetsz. A te bajod mindig jelentéktelen marad. Így nem is kapsz figyelmet, támogatást meg pláne, ezért egyedül kell megoldanod. Ettől persze erős leszel. És egyedül vagy. És erős.  Annyira vágysz az együttre, s annyira bánt, hogy telnek a percek, órák, napok, évek, amik emlékezetes pillanatok lehettek volna, volnavolnavolna…. Szinte elviselhetetlennek érzed, ahogy visszhangzik az ürességben. Szeretnéd kitölteni, megtölteni az időt és teret, itt és most, együtt. Erős vagy, visszanyúlsz értük, átvállalsz magadra egy s mást. Izmokat megfeszítve húzod, tolod, mented, őket. Át a te világodba, hogy legyen!....valami, akármi, minden, és ne semmi..  Fel sem tűnik : az együtt nevében lepaktáltál az elmúlással. A fekély győztesen felveti fejét, átvette az irányítást; köszöni jól van. Lassan, de biztosan felemészt. Nem ezt akartad, nem így.  Magányos vagy. Ez erődön felüli, nem megy. A te világod elmosódni, felszívódni látszik. Csoda, hogy még élsz. Hátat fordítasz, hogy elmorzsold a lelkedet elöntő bánattengerből kicsorduló könnycseppet, mikor a fürdőszobából visító kacagás ömlik ki.

 Szem forgatva, fújtatva, nagy sóhajtással lépsz be. A gőztől semmi sem látszik, úszik a padló, gyerekeid hangosan csapkodják a vizet. Abban a pillanatban felismered, hogy bánatóceánod csak az élet vizének fonákja. Belekapaszkodsz a gurgulázó nevetésbe, s az utolsó szalmaszálon húzod, tolod mented magad kifelé. Nehéz a hátad, a lábad, visszahúz a sötét mély, DE….HISZEN TE ERŐS VAGY.

A gyerekek fröcsögnek, megragadod a vizipisztolyt veszed az adást. Együtt vagytok, csodás pillanat. Az élet szép és élni nagyon jó!