"-Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg.
- A szívünkkel kell keresni."
(Antoine de Saint.Exupéry)

Áramszünet

Átlagos téli délután volt, ahogy emlékszem, kint sötét és hideg.

A házban mindenki otthon volt. Anya, Apa és a Fiú, akinek köszönhetem, hogy vagyok. Tíz év körüli, különleges gyerek. 7-8 éves lehetett, mikor elkészített. Nagy gonddal, figyelemmel mártogatta a kanócot a méhviaszba. Türelemmel - ami még nehezen ment - formázgatott, nézegetett minden oldalról. Mikor huncut szemében büszke elismerés csillant, óvóan a kezében tartott, tudtam, hogy gyertya lettem. Itthon megmutatott Anyának. Tetszettem, bár, mintha azt mondta volna, hogy kicsit "bumszli" vagyok. Nem tudom az mit jelent. Kerestek nekem egy tartót, mert nem tudtam a lábamon maradni. Azóta itt állok a Fiú íróasztalán.

Szóval aznap délután egyszer csak elment az áram. Úgy láttam nekik nagyon fontos ez az áram dolog. Olyan különleges és nagy jelentőségű az életükben, még fizetnek is érte.

Anya ideges lett, kapkodni kezdett és hisztizett- így mondják?- hogy nem tud haladni a munkával. Megállt a mosógép, vagy mi, vasalni se tud, és nem tudtak vacsorát melegíteni, mert nem működött az a mikró sem. Apa dühösen az asztalra csapott, hogy nem tudja intézni az "íméljeit", a Fiú meg sírni kezdett, hogy nem nézheti meg a kedvenc TV műsorát. Berohant a szobánkba, olyan lendülettel, hogy a rám rakódott por elszállt. Kihúztam magam, és amennyire tudtam, illatoztam. Észrevett. Úgy szaladt ki velem, mint egy győzelmi zászlóval. Meggyújtottak és letettek a konyhaasztalra. A Fiú aranyszínű papírtányérokat rakott körém. Csak úgy ontottam a fényt örömömben. Csend volt. Kint ugattak a kutyák, Apa további gyertyák után kutatott, Anya megadóan sóhajtozott. Aztán Apa diót hozott a kamrából és törögetni kezdték. Mindenfelé röpült a héja. Anyának már mindegy volt, odahozott egy pokrócot és odaült. A dióról eszébe jutottak a nagyszülei. Tudták, a diós süti a kedvence és mindig azzal várták. Aztán az, hogy a szüleivel mindig a cserépkályhában pirították a kenyeret. Begyújtotta a sütőt. Ebből valami fini fog kisülni!...

És közben mesélt, milyen volt a gyerekkora. A Fiú nagyon élvezte és kérdezgetett, és nevettek sokat.

Volt egy pillanat, mikor elhallgattak. (Állítólag ilyenkor egy Angyal száll el fölöttünk). A Fiú szólalt meg először:"Tök jó ez a gyertyázás, olyan, mintha Karácsony lenne!" Anya szeme sarkában egy könnycsepp csillant, Apa mosolygott.

Visszajött az áram. Úgy láttam, kicsit csalódottak voltak. Pedig megint tudtak gombnyomásra melegíteni, volt TV és kerregett a mosógép és nekik ez kényelmes.

Akkor megértettem, hogy világosabb van, ha a lámpák égnek, de időnként kell a sötétség, hogy rátaláljanak az igazi fényre, ami a szíveket ragyogja be és azt mi, pici gyertyák hozzuk.

Azóta nem volt áramszünet, mégis több lett itthon a Karácsony!